Csak egy Karácsony...

Nem nagyon szoktam ilyeneket írni, de szerettem volna valamit adni nektek ajándékba.

Kellemes Karácsonyt Nektek!!

Csak egy Karácsony

      - Bill? – mocorgott álmosan, csukott szemekkel a kanapén Charlotte. Már éjfél is elmúlt, mire Bill végre hazaért. Alig egy órával korábban aludt el összekucorodva a kanapén.
      Péntek este volt, az ő filmezős estéjük. Bár ez az este már hetek óta nem volt hű a nevéhez.
      - Lotti? Te még ébren vagy? – nyomott puszit a homlokára Bill.
      - Nem, alszom – motyogta Charlotte és a szemeit dörzsölgetve ült fel. – Hány óra? – fogta meg Bill csuklóját, s míg az óra számlapját nézegetve próbálta belőni az időt, maga mellé húzta őt.
      - Késő? – húzta el a száját Bill.
      - Fél egy? – kerekedtek el Charlotte szemei. – Bill! – nyögött fel. – Miért nem telefonáltál? – szomorodott el. Nem ez volt az első alkalom, hogy Bill megfeledkezett a közös programokról. – Elfelejtettél, ugye? – húzta fel térdeit a mellkasához.
      - Nem, dehogy! – szabadkozott szinte már automatikusan. Szerelme könnyeit látva viszont felébredt benne a bűntudat. Igaza volt. Mostanában egyre kevesebb időt töltöttek együtt. És ez nem Charlotte hibája volt. Sőt. Ő volt az, aki mindent megtett, hogy működjön a dolog.
      Amióta csak együtt voltak, türelmes és elnéző volt. Sohasem cirkuszolt, ha Bill lemondta a randikat, vagy hetekig távol volt. Sohasem akarta, hogy felvállalja a kapcsolatukat, nem féltékenykedett, nem vádaskodott, ha valami pletyka vagy hazugság kelt szárnyra Billről. Mindig meghallgatta az ő verzióját is. Mindig megértette őt, és azt, hogy Bill számára mindig Tom lesz az első helyen és a banda.
      Charlotte sohasem akart mást, csak szeretni őt.
      - Szeretsz te még egyáltalán? – nézett rá Charlotte olyan végtelen szomorúsággal és bánattal a szemeiben, amit Bill még sohasem látott bennük.
      - Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – kérdezett vissza felháborodottan Bill. Rosszul esett hallania ezt a kérdést. – Persze, hogy szeretlek!
      - Én nem így érzem – rázta meg a fejét csalódottan Charlotte, majd bezárkózott a fürdőszobába. Bill hosszú percekig ácsorgott az ajtó előtt, de csak a víz egyenletes zubogását hallotta. Szerelme fojtott zokogásának hangjai éppen hogy eljutottak hozzá.
      - Lotti! – kopogott az ajtón. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy miatta szenved az ő gyönyörű kedvese. – Engedj be, kérlek!
      - Egyedül akarok lenni – érkezett a rekedt, elgyötört hang. – Menj, feküdj le! – Rám már nincs szükséged, fűzte hozzá gondolatban Charlotte.
      Úgy érezte, neki már nincs helye Bill életében. Talán az egész az ő hibája volt. Túl sok dolgot nézett el, túlságosan engedékeny volt. Észre kellett volna vennie, hogy már nem olyan a kapcsolatuk, mint régen.
      Talán már tényleg nem is szereti őt.
      Félt erre gondolni. Nem akarta Billt elveszíteni, de ahogy a dolgok álltak, minden esély megvolt rá.
      Még sokáig ücsörgött a bolyhos kis szőnyegen a fürdőkádnak dőlve, és próbálta kitalálni, mi lenne a helyes lépés. Már nem volt képes elviselni több sebet.
      A sírástól kimerülve bújt be az ágyba Bill mellé, arra azonban vigyázott, hogy még véletlenül se érjen hozzá.
      Döntött, és nem akarta még nehezebbé tenni.


      Reggel üresen találta maga mellett az ágyat. Friss kávéillatot érzett, ebből tudta, hogy Bill a konyhában van.
      Fáradtan csoszogott ki a konyhába, mikor azonban meglátta Billt félig bebújva a hűtőbe, egy pillanatra sikerült elfelejtenie, hogy mennyivel kevesebbet jelent a férfi számára a kapcsolatuk, mint három évvel korábban. Akkor bármit megtett volna Charlottért. Ha kéri, az egész világ előtt büszkén vállalta volna hatalmas szerelmét. Most viszont arra nem volt képes, hogy felemelje a telefont és közölje, késni fog, vagy épp egyáltalán ne is várja őt.
      - Jó reggelt, szöszi – mosolyodott el Bill, meglátva Charlotte kócos haját és gyűrött pofiját.
      - Jó reggelt – kényszerített az arcára enyhébb vonásokat Charlotte. Rég volt már, hogy azt a kacér mosolyt látta. – Beszélnünk kell – sóhajtotta, majd leült az asztalhoz, háttal az ablaknak.
      - Mondd – csúsztatta elé Bill a kedvenc lila bögréjét, forró kávéval töltve.
      - Sokat gondolkodtam… - kezdte halkan Charlotte. – Úgy érzem… - sóhajtotta. Nem találta a megfelelő szavakat. – Nem megy ez nekünk, Bill – nyögte ki végül, minden finomkodás nélkül.
      - Miről beszélsz? – ereszkedett le Bill is egy székre a döbbenettől. Az agya nem akarta felfogni a szavak értelmét.
      - Belefáradtam, hogy mindig csak én adok és én feszülök meg ezért a kapcsolatért – mondta a könnyeivel küszködve Charlotte. Hangosan kimondva olyan szörnyűnek tűnt az egész.
      - Arra célzol, hogy nem szeretlek? – nyögte hitetlenkedve Bill.
      - Miért, igaz? – csengett Charlotte hangja fáradtan.
      - Nem! Én szeretlek, Lotti! Én kicsi Lottim – simította ujjait Charlotte bögrét szorongató aprócska kezére.
      - Ezek csak szavak, Bill – húzta el lassan a kezét Lotti. – A tetteid viszont az ellenkezőjét mutatják.
      - Ne mondd, hogy még mindig a tegnap este miatt vagy kiakadva? – vágott vissza meggondolatlanul Bill, de ahogy kimondta a szavakat, már meg is bánta.
      - Nem – rázta a fejét Charlotte. Elszomorította, hogy idáig fajultak a dolgok. – Én azért vagyok kiakadva – nyomta meg az utolsó szót –, mert az utóbbi hónapokban napi huszonnégy órából összesen csak két óra jut nekem, amit veled tölthetek… Vagy annyi sem – húzta el a száját egy felvillanó emléktől.
      - Ez nem igaz! – Arculcsapásként érték a szavak Billt.
      - Magányos vagyok melletted, Bill – kezdtek el potyogni Charlotte könnyei.
      - Nem kell mellettem lenned – pattant fel idegesen Bill és kiviharzott az előszobába.
      - Hova mész? – sietett utána Charlotte, majd’ orra bukva az asztal lábában.
      - El – kapta fel a holmiját a kis asztalkáról.
      - Ne! – ragadta meg a karját Charlotte kétségbeesetten. – Beszéljük ezt meg, kérlek – állta el Bill útját.
      - Felesleges – fújtatott dühösen a férfi. – Felfogtam, hogy épp szakítottál velem.
      - Te-tessék? – nézett fel a sértetten és megbántottan izzó szempárba Charlotte.
      - És még te vádoltál meg azzal, hogy nem szeretlek… - rántotta ki kezét a lány ujjai közül. – Viszlát, Lotti. – A kedves szó ez alkalommal inkább hangzott szitokként, mint szerelmes becézésként.
      - Bill… - suttogta Charlotte maga elé, ahogy az ajtó becsapódott. Ő nem ezt akarta. Meg sem fordult a fejében a szakítás gondolata. Ő csak el akarta mondani, mit érez. Azt hitte, meg tudják beszélni felnőtt emberek módjára. Ezek szerint mégsem.
      Nem engedhette őt elmenni. Berohant a hálószobába a telefonjáért, és azonnal Billt kezdte hívni.
      - Kérlek, kérlek, kérlek… - motyogta maga elé a könnyeivel küszködve. A várt hang helyett azonban csak a szaggatott búgást hallotta. Újra tárcsázott. Ekkor már ki sem csöngött. Bill kikapcsolta a telefonját.
      - Tom – sóhajtott fel megkönnyebbülten Charlotte, mikor a következő számmal már szerencsésebben járt.
      - Charlotte? – kérdezett vissza álmos hangon.
      - Beszélned kell Billel! Nekem nem veszi fel a telefont! Szakított velem, mert azt hitte, hogy én szakítani akarok, de én nem akarok, csak félreértett mindent… - zokogott fel kétségbeesetten Charlotte.
      - Hogy? Vegyél levegőt, és most mondd el még egyszer! Semmit nem értettem – lett éberebb Tom. Valamit azért felfogott az elhadart katyvaszból, de nem mindent.
      - Bill szakított velem és most nem veszi fel a telefont – vette reszketegen a levegőt Charlotte.
      - De miért? Nem mondta?
      - Azt hitte, hogy el akarom hagyni – motyogta Lotti. Az egész az ő hibája volt.
      - Várj egy kicsit… Úgy hallom, ide is ért. Majd visszahívlak. – Nem is várva választ, bontotta a vonalat.
      Eltelt egy félóra, aztán egy óra, majd még egy, de Tom nem telefonált. Mindeközben Charlotte idegroncsként kuporgott a kanapén.
      Megelégelte a várakozást, de amikor Tomot hívta, már ő sem vette fel a telefont.
      És ez így ment a következő egy hétben. Senki nem vette fel a telefont.
      Charlotte teljesen belebetegedett az egész helyzetbe.
      Alig evett valamit, csak feküdt az ágyban összekuporodva. Próbált rájönni, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot.


      Újabb hét telt el.
      Muszáj volt kimozdulnia, így meglátogatta édesanyját. Nem kellett volna. Az igazi pofán csapás csak ekkor érte. A Tokio Hotel megkezdte a turnét, két nappal korábban elhagyták az országot.
      - Charlotte, kicsim, minden rendben? – nézett rémülten a lányára Anke. – Beteg vagy? – behúzta lányát az ajtón, és azonnal lenyomta a kanapéra. Még sohasem látta ilyen elgyötörtnek. Sápadt volt, szemei alatt sötét karikák díszlettek.
      - Jól vagyok – suttogta Charlotte, még mindig az újsággal a kezében, amit a postaládából vett ki.
      - Dehogy vagy! – simogatta meg lánya arcát. – Szörnyen nézel ki – ölelte magához egész testében reszkető lányát. A parfüm illatától azonnal felkavarodott Charlotte gyomra, s a reggelire magába küzdött pirítóst viszontláthatta a wc-ben.
      Hiába is próbálta meggyőzni anyját, hogy nincs semmi baja, végül mégiscsak hozzá kellett költöznie. Mindegy hány éves valaki, a szülő szemében mindig ugyanaz a törékeny, gondoskodásra szoruló gyermek marad.
      Aznap, az újságot látva megfogadta, hogy soha többet nem fogja keresni Billt. Bármennyire is fáj, bármennyire is nehéz, de ez lesz a helyes döntés.
      Egy hónap telt el a szakítás óta. Charlotte azt hitte, annál rosszabb már nem történhet vele. Tévedett.


      Összeszoruló torokkal ült a fehér kórházi folyosón.
      Nem akart ott lenni, de az anyja annyira erősködött…
      Csak nézte a többi embert maga körül. Nem tudta, mit kellene éreznie. Igazság szerint sírni szeretett volna, de attól félt, ha egyszer elkezdi, sohasem fogja tudni abbahagyni.
      Hihetetlenül magányosnak érezte magát, s az újabb teher a vállán… már túl sok volt.


      - Charlotte! – dörömbölt a lakás ajtaján Bill. Hiába állt ott hosszú percek óta, senki nem nyitott neki ajtót. A kulcsát az előszoba asztalon hagyta a viharos távozásakor.
      - Biztosan nincs itthon – lépegetett fel a lépcsőn a szomszéd lakás tulajdonosa. – Már jó néhány hete, hogy elment – folytatta Bill értetlen arcát látva. Csak látásból ismerték egymást, hisz Bill nem sokat volt otthon az utóbbi időben.
      - Elköltözött? – nyögte ki végül.
      - Nem, hetente egyszer feljön a postáért.
      - Nem tudja véletlenül, hova ment? – reménykedett Bill, hogy megtalálhatja szerelmét.
      - Fogalmam sincs – húzta el a száját a középkorú nő. – Szegény kislány, nem lehet túl könnyű… - motyogta az orra alatt, de Bill nem várta meg a mondat végét. Kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohant le az autójához. Meg kellett találnia Charlotte-ot.
      Egy idióta volt, hogy elhagyta. Az eltelt három hónap alatt, míg távol volt tőle, rá kellett jönnie, hogy nem bírja nélküle. Mindent megadott volna érte, csakhogy hallja a hangját.
      Hetekig nézte, hogyan gyűlnek a nem fogadott hívások. Mikor már azt hitte, Charlotte feladta, ismét óránként szólalt meg a telefonja. De nem csak az övé. Bátyja is folyamatosan panaszkodott, ő azonban, ha lehet így mondani, megtiltotta neki, hogy beszéljen vele.
      Aztán egy nap elmaradtak a hívások, és azóta sem kereste őt egyszer sem.
      Napokig hallgatta Tomtól, hogy mekkora egy barom állat. Azt is mondta, hogy beszélt Charlottetal, és neki nem úgy tűnt, hogy annyira nagyon szakítani akarna.
      De Bill nem törődött semmivel, csak a saját sértett büszkeségével.
      Egyik éjjel azonban Charlottetal álmodott, egy közös emléket élt át ismét.


      Minden olyan tökéletes volt, Lotti pedig olyan gyönyörű. Hosszú szőke hajával játszadozott a lágy szellő, kék szemei pedig sohasem ragyogtak úgy, mint akkor, a lemenő nap fényében.
      Lotti szerette volna megnézni a Perseidákat. Három napig könyörgött Billnek, hogy menjenek ki az erdőbe, keressenek egy csendes kis tisztást, messze a város fényeitől.
      Bill csak nehezen állt rá, hisz ő nem volt az a tipikusan természet gyermeke, de Charlotte kedvéért mégis beleegyezett.
      Egész éjjel pokrócokba burkolózva feküdtek a fűben és számolták a „lehulló” csillagokat. Charlotte minden egyes alkalommal kívánt valamit. Bill is kívánt, de mindig csak ugyanazt az egy dolgot; örökké Lottival akart lenni.


      Mikor felébredt, még elevenen élt benne minden, amit a karjaiban kucorgó lány iránt érzett. Milyen hevesen dobogott a szíve hajának illatától, milyen selymes volt a bőre, milyen édesen kacagott… s milyen odaadással simult a karjaiba, mikor megcsókolta.
      És ő mindezt tönkretette.
      Hogyan is hihette, hogy Charlotte már nem szereti őt? De amiket mondott… Fájdalommal töltötte el a tudat, hogy a szeretett lény csak szenvedést kap tőle.
      De talán már akkor késő volt, mikor végre megértette, hibát követett el.
      Leginkább ez gátolta és a szégyenérzet. Nem tudta, hogyan közeledjen Charlottehoz, hisz valószínűleg mélyen megsebezte őt…
      Teltek a napok, a hetek, végül elérkezett a Karácsony, s ő ismét a városban volt.
      Már nem bírta tovább, és már nem is halogathatta a találkozást.
      Ott lapult a zsebében egy aprócska bársony doboz. Minden egyes lépésnél érezte a lábához koccanni, míg a lépcsőn loholt lefelé Charlotte lakásától.
      Kit kellene kérdeznie, kihez kellene fordulnia? Charlotte-ot hiába hívta, mindig csak a foglalt jelzés válaszolt.
      Charlotte anyukája, villant be hirtelen a megoldás. A bökkenő csupán az volt, hogy nem tudta a számát. Pedig Charlotte annyit rágta a fülét, hogy írja be a telefonkönyvébe… A címet viszont tudta. Ha igazán szerencséje van, akkor talán még Charlotte-ot is ott találja.
      Felváltva csengetett és kopogott a sötét faajtón. Ha Anke sem lesz otthon, akkor kénytelen lesz Charlotte lakása előtt csövezni.
      Már épp távozni akart, mikor lassan kinyílt az ajtó. Az első pillanatban nagyot dobbant a szíve, csakhogy nem az állt előtte, akire olyan nagyon vágyott. Nem Charlotte volt az, csak Anke.
      - Bill… - nézett rá riadtan az asszony. – Mit keresel itt? – húzta be maga mögött az ajtót.
      - Charlotte itt van? – vált gyanússá az asszony viselkedése.
      - Nincs – vágta rá azonnal, ezzel viszont mindent elárult, amit titkolni akart.
      - Látnom kell őt – mondta halkan, esdeklőn.
      - Nem tartom jó ötletnek – rázta a fejét szomorúan az asszony. – Nehezen tette túl magát a történteken… Csak felzaklatnád őt…
      - Csak egyetlen perc, kérlek… - lépett közelebb Bill a nőhöz, s ujjait a kilincsre csúsztatta.
      - Légy vele kedves – érintette meg egy pillanatra Bill karját.
      - Ki volt az, anya? – hallotta meg az oly régen és olyan nagyon vágyott hangot, ahogy becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Anke csak csendben állt mellette. Nem mozdult, még levegőt is alig vett, végül hátat fordítva Billnek hagyta ott őt. – Anya? – kérdezte egy fokkal aggódóbb hangon Charlotte. Bill egy pillanatra összerezzent, szorosan lehunyta szemeit, nagy levegőt vett, majd belépett a nappaliba.
      Charlotte ott ült az ablak előtt egy kényelmes fotelban, pokrócba burkolózva. A könyv, amit a kezében tartott, lassan kicsúszott ujjai közül, s nagyot koppanva ért földet.
      - Bill – motyogta elkerekedett szemekkel. Arca egyetlen pillanat alatt vált fal fehérré, Bill attól tartott, talán még el is ájul.
      - Lotti – sóhajtotta vágyakozva. Ugyanolyan gyönyörűnek látta a fotelban kuporgó szerelmét, mint ahogy az emlékeiben élt. Azokat a kék szemeket még sohasem látta úgy ragyogni. – Lotti – ízlelgette ismét a kedves szót, s lábai is megmozdultak végre.
      - Mi-mit keresel itt? – dadogta riadtan Charlotte, a nyakáig húzva a plédet.
      - Lotti… Sajnálom – nyögte Bill Charlotte riadt pillantását látva. – Egy barom vagyok, hogy elhagytalak. Bocsáss meg nekem – szelte át hatalmas lépésekkel a helyiséget. – Úgy hiányoztál… - guggolt le a még mindig hitetlenkedve pislogó Charlotte elé. – Lotti, kicsim, mondj valamit… - cirógatta meg Bill a reszkető kis kezet.
      - Miért… miért most? – kérdezte halkan Charlotte. Minden egyes szót úgy kellett kierőszakolnia a száján.
      - Sajnálom, Lotti… úgy sajnálom… - suttogta Bill.
      - Miért mentél el? – tört ki a kérdés Charlotteból. – Miért hagytál magamra? – talált rá a hangjára, hisz végre választ kaphatott a kérdéseire. – Szükségem lett volna rád – söpörte félre Bill kezét. Szemeiben a harag és a bánat könnyei csillogtak.
      - Tudom – ereszkedett lassan a sarkaira Bill.
      - Nem tudsz te semmit – rázta a fejét Charlotte szánakozva.
      - Miről beszélsz? – pillantott fel rá értetlenül Bill.
      - Semmiről – dörzsölte meg fáradtan a homlokát.
      - Hát ez? – emelte fel Bill a földről a könyvet, amit Charlotte ejtett el percekkel korábban. Csak forgatta ujjai között, az egyértelmű válaszra viszont sehogyan sem jött rá. Pedig ott volt az orra előtt.
      - Valamiről tudnod kell – sóhajtotta Charlotte, majd lehúzta magáról a puha anyagot, és a fotel karfájára fektette.
      - Te… - A döbbenettől Bill meg sem tudott szólalni. Keze szinte magától csúszott rá Charlotte gömbölyödő pocakjára. – Miért nem mondtad? – mondta meggondolatlanul, de már nem szívhatta vissza.
      - Csak 200-szor hívtalak – forgatta meg a szemeit bosszúsan Charlotte. – Azt hittem, elég világos jelzés, hogy beszélni akarok veled. – De Bill mintha nem is hallotta volna, hogy neki beszélnek. Átszellemülten és kíváncsian ismerkedett az új helyzettel, finoman cirógatta Charlotte hasát.
      - Mikor? – nézett fel végre, kezét viszont egyetlen pillanatra sem vette volna el.
      - A csillaghulláskor, az erdőben – mosolyodott el Charlotte az emléktől. Az volt élete legszebb éjszakája.
      - Lotti, meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte ismét Bill, de most már sokkal komolyabban és határozottabban.
      - Nagyon fájt, amit velem tettél – simította kezét Bill arcára. – Nem szolgáltam rá.
      - Nem – csókolt bele Bill a finom kis tenyérbe –, de megijedtem, mikor azt mondtad eleged van… Azt hittem, el akarsz menni… Sajnálom… De hidd el, minden percben hiányoztál.
      - Bill, én hinni akarok neked – fogta meg Charlotte a hasán nyugvó kezet. – Isten látja lelkem, nem tudlak nem szeretni… De már nem csak magamért tartozom felelősséggel. – S mintha a baba is megérezte volna, hogy róla van szó, mocorogni kezdett mamája hasában. – Érzi, hogy itt vagy – húzta Bill kezét oda, ahol a baba mozgását érezte.
      - Hogyan lesz tovább? – harapta be alsó ajkát Bill.
      - Te vagy az apja, jogotok van egymáshoz… - sóhajtotta Charlotte. – Egyetlen dolgot kérek tőled! – emelte fel mutatóujját és Bill orrához érintette. – Ne bánts minket – mosolyodott el. Bill gyomra izgatottan rándult össze, hisz ez ugyanaz az édes mosoly volt, mint amibe évekkel korábban beleszeretett.
      - Szeretlek, Lotti – zárta kezei közé Lotti arcát, s apró csókokat nyomott az ajkaira.
      - Ígérd-meg – motyogta két csók között Charlotte.
      - Ígérem – suttogta Bill a választ az ajkai közé. – Van itt neked valami – nyúlt be a zsebébe, a bársony dobozka után kutatva. – Bár a te ajándékodat nem lehet überelni – mosolyodott el, s egy gyengéd csókot nyomott Charlotte hasára. – Boldog Karácsonyt – nyújtotta át ajándékát, a nyitott tenyerén egyensúlyozva.
      - Nem kellett volna – csóválta a fejét Charlotte. – Ó, Bill, ez gyönyörű – futották el a könnyek a szemét a meghatódottságtól. Egy fehérarany nyaklánc pihent a puha szivacson, a hozzá tartozó medál pedig ugyanazt a csillagot ábrázolta, apró kövekkel kirakva, mint ami Bill testén is megtalálható tetoválás formájában.
      - Tényleg tetszik? – kérdezte szinte gyermeki izgalommal az arcán Bill.
      - Tényleg tetszik – csókolta meg őt szenvedélyesen Lotti. – De a legnagyobb és legszebb ajándék nekem az te vagy és a kisfiúnk – karolta át Bill nyakát.
      - Kisfiú? – ragyogtak fel Bill szemei.
      - Az orvos szerint igen, de még nem 100%. Takargatta magát a kis picur.
      - Ha ezt Tom megtudja, elszáll az agya… - kuncogott Bill.
      - A jó értelemben? – fintorgott Charlotte.
      - Nem lesz más választása – húzta fel az egyik szemöldökét. – Jól van, jól van – nyomott csókot Lotti orrára. – Tom szeret téged, és biztos örülni fog egy unokaöcsinek, ne aggódj.
      - Nem aggódom – legyintett Charlotte.
      - A mi gyerekünk lesz a világon a legszebb – simogatta büszkén mosolyogva Lotti pocakját.
      - Ha a te szemedet örökli, akkor biztos.
      - Ugye tudod, hogy ez a legszebb Karácsonyom? – biccentette oldalra a fejét Bill. Kezét Lotti nyakára simította, s hüvelykujjával finoman cirógatta az arcát.
      - Ahogyan nekem is – mosolygott Charlotte. Válaszul csak egy érzéki, vággyal és szerelemmel átitatott csókot kapott.

\m/(-.-)\m/